Október igazi triatlonünnep volt: az elit világbajnokságon Wollongongban sorra születtek a magyar sikerek, most pedig tekintsünk vissza a hónap másik különleges eseményére – a korosztályos világbajnokságra Hawaiin, ahol négy magyar sportoló is rajthoz állt a legendás távon.
Páczai Panna – 11:39:40
Váczi Krisztina – 11:30:28
Vincenz Anita – 12:30:47
Möhring Emese – 12:40:52
Mindannyian sikeresen teljesítették a 3,8 km úszásból, 180 km kerékpározásból és 42 km futásból álló kihívást – méltón képviselve Magyarországot a sportág legrangosabb eseményén.
Megkérdeztük őket, hogyan élték meg a versenyt, milyen élményeket hoztak haza, és mit jelentett számukra magyar színekben rajthoz állni Konán.
Páczai Panna: „A legfontosabb számomra az volt, hogy élvezzem a versenyt”
A hawaii világbajnokság minden triatlonista számára álom – Páczai Pannának ez az álom 2025-ben vált valóra. Az ifjú sportoló számára a verseny elsősorban az élményről és a sport szeretetéről szólt.
„Számomra minden a sport szeretetéről és az élményről szól. A legfőbb célom az volt, hogy a lehető leginkább élvezzem a versenyt, feltöltődjek a hangulatból, és megéljem azt a különleges atmoszférát, amit csak egy ilyen esemény ad” – mesélte Panna, aki 11:39:40-es idővel ért célba a legendás távon.
A hawaii pálya hírhedt nehézségei – a tikkasztó hőség, a végtelennek tűnő kerékpáros szakasz és az óceán hullámai – őt is próbára tették, de a pozitív élmények mindent felülírtak.
„Összességében nagyon elégedett vagyok, hiszen rengeteg élménnyel gazdagodtam. Az úszás felejthetetlen volt – azért ritkán úszik az ember delfinek között! A biciklin a hőség sajnos engem is próbára tett, és így maradt még benne bőven, de a futás kárpótolt érte. A szurkolók is igazán kitettek magukért, a szervezés tökéletes volt, úgyhogy összességében fantasztikus volt a hangulat.”
Panna felkészülése különösen inspiráló, hiszen nem követte a klasszikus, szigorú edzésterveket. Az egyetemi élet és a sport közötti egyensúlyt kereste, miközben hű maradt a triatlon öröméhez.
„A felkészülésem teljes mértékben a sport öröméről szólt. Nem követtem edzéstervet, nem dolgoztam edzővel, inkább rugalmasan, az egyetemi elfoglaltságaimhoz igazítva alakítottam az edzéseimet. A legértékesebb tanulság talán az volt, hogy megtanultam figyelni a saját testem jelzéseire, és időben, tudatosan reagálni rájuk.”
A világbajnokságon való indulás számára nemcsak sportélmény, hanem hazafias büszkeség is volt:
„Óriási büszkeséggel töltött el, hogy Magyarország színeiben állhattam rajthoz ezen a rangos eseményen.”
Váczi Krisztina: „Egy nem tökéletes felkészülés is jobb, mint egy semmilyen”
Váczi Krisztina számára a hawaii világbajnokság már a második teljes távú Ironman-verseny volt – de ez a nap így is különleges helyet foglal el sportolói pályafutásában. A dubaji életből érkező magyar triatlonista 11:30:28-as idővel ért célba, és tapasztalatait olyan őszinteséggel fogalmazta meg, ami sok amatőr sportolónak ismerős lehet.
„Számomra ez volt a második full táv. Az első Ironman-versenyemen, Langkawin 2024-ben sikerült kvalifikálnom magam egy összetett 3. helyezéssel, ami fantasztikus érzés volt, ugyanakkor elbizonytalanító is, hiszen nem rendelkeztem többéves tapasztalattal ezen a távon. Ebből kifolyólag egy viszonylag konzervatívabb versenyzést tűztünk ki az edzőmmel. A fókusz az élményen és a részvételen volt, hiszen a mezőny annyira erős egy világbajnokságon, hogy főállás és magánélet mellett nagyon nehéz egy TOP10-es eredményt hozni.”
Krisztina realista szemmel tekintett a céljára, és pontosan tudta, hogy a siker nem egyetlen napról szól.
„Úgy gondolom, hogy egy világbajnokság önmagában nem ‘egy egynapos esemény’. Ezt az egy napot hosszú hónapok felkészülése előzi meg. Aki eddig eljutott, már valamennyire elégedett lehet magával. Másrészt, ha az atléta beszél belőlem, nem vagyok száz százalékig elégedett: volt egy 2–3 hetes kiesésem a felkészülés során, és érzem, hogy jobb eredményre is képes vagyok. De a verseny az verseny – sok minden mehet jól, vagy kevésbé jól azon az egy napon.”
A felkészülésről beszélve Krisztina kiemeli az egyik legfontosabb tanulságot, amit minden triatlonista magáénak érezhet:
„2025-ben több 70.3-as versenyen is sikerült dobogóra állnom, ezek voltak a felkészülésem részei. Sajnos az utolsó előtti edzésblokkot megzavarta egy bakteriális fertőzés, de egy nem tökéletes felkészülés még mindig jobb, mint egy semmilyen. Megtanultam, hogy mi tervezzük ugyan a legjobb felkészülést, de néha el kell fogadni, amit az élet hoz. És hogy egy hosszútávú versenyfelkészülésnél érdemes néha edzőtársakkal készülni, mert különben nagyon magányos tud lenni az időszak.”
A dubaji élet mellett Krisztina szívében megőrizte magyarságát, és arról is őszintén beszélt, mit jelentett neki magyar színekben rajthoz állni:
„Tíz éve élek Dubaiban. Csak másfél éve, az új-zélandi világbajnokság előtt tudtam meg, hogy a Magyar Triatlon Szövetség egy pólóval támogatja a magyar résztvevőket. Jó lenne, ha lenne egy olyan kezdeményezés, ami szervezettebben összefogja a magyar versenyzőket – egy kommunikációs platform, támogatás, elismerés. Ennek hiányában a hovatartozás és az ország képviselete könnyen eltolódhat a külföldi lakóhely irányába.”
Krisztina számára Kona nemcsak egy verseny, hanem mély inspiráció is volt:
„Kona számomra egy nagyon különleges élmény volt, főként azért, mert élőben találkozhattunk John és Judit Collins-szal, a verseny alapítóival. Ők mutatták meg, hogy egy ötletből egy világméretű esemény is kinőhet, ami emberek tízezreinek változtatta meg az életét egy egészségesebb irányba.
Minden korosztályos triatlonosnak azt üzenem: kövessétek ezt a vágyat, legyetek kitartók és örömteliek az edzésben! Én hét éve még úszni sem igazán tudtam, idén pedig itt lehettem és versenyezhettem a világbajnokságon. Szóval tényleg: ‘Anything is possible – if we make it happen.’”
Möhring Emese: „Merj nagyot álmodni!”
Möhring Emese számára nagy álom vált valóra azon a szombaton.:
2014-ben, 45 évesen állt rajthoz első triatlonján Tiszaújvárosban, most pedig, 56 évesen, tíz évvel első hosszútávú versenye után a világ legnehezebb pályáján, Kailua-Konán állhatott rajtvonalhoz.
„Már az is nagy örömmel és boldogsággal tölt el, hogy egészségesen, egy sérülésektől mentes felkészülés után jutottam el a rajtig. Az utazásunkat úgy időzítettük, hogy legyen időnk az akklimatizációra – ez szerencsés döntésnek bizonyult” – mesélte Emese.
A nagy sziget természeti ereje már az érkezéskor lenyűgözte: „A táj gyönyörű, de a trópusi klíma, a szűnni nem akaró szél és a hullámzó óceán napról napra újabb kihívást tartogatott. A verseny előtti hét szerdáján még egy közeli vulkán is kitört, a bringapálya mentén pedig földrengéseket regisztráltak. Tisztelet, alázat, csodálat – a hawaii táj ilyen érzéseket vált ki belőlem.”
A rajt napján reggel 4-kor indultak a szállásról. „Szemerkélt az eső, 100 %-os páratartalom, de legalább szélcsend – profi szervezés, zárt zónák, a rajtig minden precízen ment.” A 3. hullámban, az F55-59 korosztályban indult, 152 sporttárssal együtt. „Már a vízbe lépés is kaland volt – a hullámok dobáltak, a szemüvegemet is lesodorta valaki, de végül 1 óra 15 perc után kijutottam az óceánból.
Nem volt fényes idő, de a célom az volt, hogy 1:20-on belül teljesítsek – és ez sikerült.”
A bringa során megmutatta magát a hawaii szél: „Az elején hátszélben repültünk, majd 40 km után jött az oldalszél és a mumuku – szemből fújt, ahogy kell. Igyekeztem biztonságosan haladni, sokan buktak. Az utolsó 50 km-en iszonyúan fájt a talpam, de nem álltam meg.” A depóban 10 percet töltött:
„Masszíroztam a lábam, el sem tudtam képzelni, hogy fussak. Aztán hallottam, hogy a 8. helyen állok – ez feldobott.”
A futás első 10 kilométere pokolian meleg volt, 40 fok és 100 % páratartalom. „Már csak a ‘DNF is not an option’ mottó tartott életben. A maraton második fele viszont egyre jobban ment – Lisa lányom végig ott volt, biztatott, tartotta bennem a lelket. Az Energy Lab-ből kifelé már én biztattam a többieket.” A naplemente és a Palani lejtőn való befutás örömkönnyeket hozott: „Megkönnyebbülve sírtam, hogy túléltem ezt a napot. 12 óra 40 perc alatt értem célba, ezzel javítottam a tavalyi, nizzai 41. helyemen – most 36. lettem.”
A célba érés után Emese így fogalmazott:
„Az elsődleges célom a célba érés volt, másodlagos, hogy javítsak a tavalyi helyezésemen és 13 órán belül érjek be. Teljes mértékben elégedett vagyok – ha a futásban hozom, amit tudok, 12:10 is lehetett volna, de ezek között a körülmények között nem vagyok csalódott.”
A felkészülésről: „Sérülések nélkül zajlott, de a mindennapi stressz és a munka-magánélet egyensúlya sokszor próbára tett. Imádom ezt a sportot, mert kikapcsol és egyensúlyt ad – megoldás majdnem minden hétköznapi problémára.”
A magyar zászlóval befutni különleges élmény volt számára:
„Tíz év Németország után költöztem haza, és minden alkalommal büszkén viselem a piros-fehér-zöldet. Csodálatos érzés, hogy mennyire szeretik Magyarországot – a frissítőponton, a célban, az Athlete Gardenben sokan meséltek magyarországi élményeikről, ami mindig jóleső büszkeséggel tölt el.”
Végül üzenetként hozzáteszi:
„Merj nagyot álmodni! Húsz éve még azt sem tudtam, mi az a triatlon. Négy gyerek és két unoka mellett találtam rá, és ma már el sem tudom képzelni az életem nélküle. A triatlon nekem életforma, egy különös életérzés.”
Vincenz Anita: „Nem az a cél, hogy egy versenyt megcsináljunk, hanem hogy évtizedeken át élvezzük a sportot”
Vincenz Anita nem először állt rajthoz a Hawaii Ironman világbajnokságon – hanem harmadszor. A svájcban élő, de szívében mindvégig magyar sportoló már 2009-ben és 2010-ben is versenyzett Konán, utóbbi évben pedig a korosztályában 3. helyet szerzett. „Nekem van egy ‘salátástálam’, amiről sokan álmodnak”.
Tizenöt évvel később, 60 évesen újra vállalta a legendás kihívást:
„A célom az volt, hogy a lehető legjobbat kihozzam magamból, és megmutassam, mit tudok. Hamburgban, az Európa-bajnokságon szereztem a kvalifikációt, ahol megnyertem a kategóriámat. Szerettem volna megtapasztalni, milyen érzés 15 évvel később újra végigmenni ezen a pályán – hogyan reagál a szervezet és a fej. Milyen 60 évesen megcsinálni ezt a versenyt.”
A rutinos triatlonista szerint a tökéletes verseny ritka ajándék:
„Egy hosszútávú triatlonos ritkán elégedett magával vagy a versennyel. Nekem ez egy jó verseny volt, de nem a tökéletes. Még most is ‘ingázom’ az érzéseim között – tudom, mit rontottam el, és mit csináltam jól. De mindkettőből tanulok.”
A felkészülése tudatosan, de az élet más területeivel egyensúlyban zajlott:
„Hamburg után volt egy pihenő, majd négy hónap felkészülés Hawaiira. Természetesen nem nulláról, hiszen plusz-mínusz negyven éve vagyok triatlonos. Az edzések jól mentek, bár Svájcban az időjárás nem kedvezett a kültéri edzéseknek, sokat görgőztem.
Teljes munkaidő mellett készültem, de a férjem sokat segített, és inspiráló közeg vett körül.
Sok kedves sportoló szerint én motiválom őket, szerintem meg ők motiválnak engem.
Lehet, hogy többet is lehetett volna edzeni, de amit lehetett, megtettem. A legfontosabb tanulság számomra, hogy továbbra is meg kell tartani az egyensúlyt az edzések, a munka, a család és a társas élet között. Lehet, hogy nem lesz több ‘salátástálam’, de nekem ez egy életforma, amit még sokáig szeretnék élvezni.”
Anita mindig hangsúlyozza magyarságát, noha több mint egy évtizede Svájcban él:
„Igaz, hogy Svájcban élek és szeretek itt élni, de a szívemben mindig magyar maradok. Itthon és otthon nem ugyanaz a hely számomra, de magyarként rajthoz állni mindig különleges érzés. Talán még többet is jelent, mint annak, aki otthon él. A válogatott ruháimhoz különös kötődés fűz, még a 16 évvel ezelőtt kapott szerelésemet is megőriztem. A Mogyi klubomtól kapott felszereléseket mindig büszkén viselem.”
Az Ironmanben számára az egészség és a mozgás öröme a legfontosabb:
„Az eredmények nagyon fontosak, de inkább a sport szeretete, a mozgás és az egészség számít. Az egészséget nem lehet megvenni – azt az érzést, hogy jól vagyunk és élvezzük az életet, csak mi tudjuk elérni magunknak.
Nem az a cél, hogy egy versenyt megcsináljunk, hanem hogy több éven, évtizeden át élvezzük ezt a csodás sportot, úgy, hogy közben a többi terület se szenvedjen hátrányt.”
Saját szavaival összefoglalva:
„Ez a sport nemcsak teljesítmény, hanem életérzés. Az egészséget, a közösséget és a boldogságot adja meg nap mint nap – és én ezért csinálom még mindig, negyven év után is.”
Gratulálunk mindannyiuknak a példamutató szerepléshez és az inspiráló történetekhez!
