A születésnapját március 15-én ünneplő Gosztolya József 66 esztendősen is keresi a kihívásokat. Már a legelső magyarországi triatlonversenyen is rajthoz állt, még 1984-ben Szombathelyen, és azóta is imádja a versenyzést. Bár tavaly óta nyugdíjasként él, kifogyhatatlan az energiából: idén több célt is kitűzött maga elé, többek között azt, hogy a korosztályos triatlon országos bajnokságon dobogóra áll.
Honnan jött önnek a mozgás szeretete? Ki volt önre a legnagyobb hatással?
Középiskolás koromban kezdtem sportolni még szülővárosomban, Szombathelyen. Elsőéves gimnazistaként a testnevelőnk szervezett egy kosárlabdacsapatot azoknak, akik nem sportoltak egyesületi szinten. Viszonylag jól ment nekünk, Vas megyében megnyertük a megyei bajnokságot. Már másodéves voltam, amikor az iskolánkba jött egy atléta edző, Simon Gyula tanítani. Mind trénerként, mind pedagógusként nagy hatással volt rám, ő volt az, aki elcsábított az atlétika irányába. Ebben az évben még együtt csináltam a kettőt, aztán maradt a futás, ekkoriban még a négyszáz és a nyolcszáz méter voltak a versenyszámaim.
Milyen kötődései vannak a triatlonsporthoz? Mikor indult először triatlonversenyen?
Szerencsés helyzetben vagyok, mert már a sportág itthoni kezdeténél is jelen voltam, amikor 1984 júniusában Szombathelyen először rendeztek triatlonversenyt. Már előtte is hallottam róla, hogy létezik egy olyan sport, amiben úsznak, kerékpároznak és futnak, de akkor még nem volt elterjedt. Ekkor már Nagyatádon éltem, a város sportközpontjában egy úszótársam hozta a hírt, hogy lesz egy ilyen verseny, és menjünk el rá. Akkor a társaságból négyen-öten éppen a maratonira készültünk, mert szintén pont abban az évben, nem sokkal előtte volt az első maratoni verseny Magyarországon. Miután lefutottuk az Ibusz Budapest Maratont, sikerült elég jó edzésben maradni hozzá, hogy elmenjünk Szombathelyre. Szívmelengető volt hazatérni a szülővárosomba. Csak egy kicsivel volt más, mint az azóta kialakuló táv: 1100 métert úsztunk az egyik strandnak használt medencében, aztán elbicikliztünk a Kőszeg melletti Velembe és vissza, majd a városban tíz kilométert futottunk. Volt, aki kemping kerékpárral teljesítette a verseny ezen részét, ami ismerve a Velembe felvezető út meredekségét, nem lehetett könnyű. Aztán egy évvel később a második versenyre is visszatértünk, és Sopronban is rajthoz álltunk.
Keresték a különleges kihívásokat?
Szintén a hőskorban, Szolnokon volt egy nem is triatlon, hanem quadrathlon, ami mindenképp ebbe a kategóriába tartozik. Ennek a részeként úszni és kajakozni kellett a Tiszában, kerékpározni Szolnok és Újszász között és Újszászon futni tíz kilométert. Szeretem a Fadd-Dombori triatlon váltót is, amiben az Ironmanek megálmodója, Herr Gyula volt az egyik partnerem, a másik a testvére, az én részem volt a futás.
Az elmúlt negyven évben végig sportolt, vagy voltak azért olyan időszakok, amikor kicsit beleunt, esetleg más okokból kifolyólag nem mozgott?
Ha nem is minden nap, de az esetek többségében az edzéssel sohasem álltam le. A versenyzést egy kicsit szüneteltettem, amikor úgy éreztem, hogy a triatlon egy kicsit bürokratikusabbá vált. Régen szokás volt a versenyeken, hogy mindenki mindenkinek segített, aztán betiltották a bolyozást, pár évig nem indultam triatlonon. Azért maratonokat futottam és a Balatont is átúsztam. Nyilván az az időszak is ilyen volt, amikor jöttek a gyerekek, vagy iskolaigazgató voltam, ez a két dolog teljes embert igényelt. Ebben az időben próbáltam Sárváron és Nagyatádon is szervezgetni, és megmutatni, hogy a verseny nem más, mint a sportolás ünnepe.
Kétezertizenkilenc-kétezerhúsz környékén elkezdett fájni a csípőm, ezért három és fél évvel ezelőtt csípőprotézis-műtéten estem át. Akkor én is majdnem feladtam, hogy még egyszer triatlonozzak, de aztán a műtét után fél évvel már mégis egy tíz kilométeres versenyen futottam.
Számít-e az eredmény, vagy sokkal inkább csak szeretné élvezni a versenyzést?
Az időeredmény nagyon is számít, de a koromból fakadóan már nem feltétlenül az a reális cél, hogy megtartsam az eredményemet, hanem az, hogy kevésbé rontsak rajta az azt megelőző évben elérthez képest. Az ötéves korosztályokban való értékelés nagyon jó dolog, tavaly két bajnoki címet is sikerült nyernem. Életkortól függetlenül jólesik, amikor megtapsolják az embert. Egy amatőr sportegyesületben sportolok, vagyunk benne nagyjából százan, egy-egy versenyre két-három tucatnyian elmegyünk és szurkolunk egymásnak. Az Ironmant is nekik köszönhetem, hogy ötvenöt évesen először megcsináltam és sikerült is dobogóra állni.
Mit tanácsolna annak, aki felnőttként kezdene el triatlonozni?
Mindenképp keressen hozzá társakat, vagy lépjen be valamelyik egyesületbe, netalántán vegyen rá néhány barátot is, hogy tartsanak vele. Kezdje kisebb távokkal, akár csak egy váltó tagjaként valamelyik futóversenyen, a többi onnantól úgyis jön majd magától. A triatlon azért egy nagyon jó sportág, mert ilyen sokrétűség viszonylag kevés másik sportban van jelen. Ha rossz idő van, nem kell kimenni a szakadó esőbe futni, hanem egy görgőn el lehet végezni a kerékpáros edzést, vagy le lehet menni az uszodába. Minden megvan benne, hogy az amatőr szinten „a százezrek sportja” legyen. A szervezet terhelése nagyon jól eloszlik, ezért a triatlont idősebb korban is lehet űzni.
Melyik a kedvenc versenye itthon, illetve melyik teljesítményére a legbüszkébb?
Az eXtremeMan Nagyatád versenyen tizenegy és fél órán belül teljesítettem az Ironmant, ez mindenképp ide kívánkozik. Fiatalként három órán belül futottam le a Budapest Maratont, erre szintén büszke vagyok. Illetve tavaly először nyertem meg a korcsoportomban az olimpiai távú országos bajnokságot.
Szokott külföldön is versenyezni?
Futottam már a környező országokban, többek között Horvátországban és Szerbiában is, de az itthoni versenyek a nagy kedvenceim. A Vasi Vasember számomra az egyik legkedvesebb, de tavaly Nagyatádra is szívesen tértem vissza egy rövidebb távú versenyre, ami egy 1300–60–félmaratoni Ironman variáció volt. Fadd-Domborit szintén szeretem.
Hogyan látja a magyar triatlonsport helyzetét? Milyen jövő előtt áll a sportág itthon?
Ez most már nem az a sport, mint ahogyan annak idején elkezdtük. Akkor még mindenki valamelyik más sportágból jött, amatőrként, most már sokkal profibbak a körülmények, profi sportággá nőtte ki magát. Amellett, hogy olimpiai sportág lett, Magyarországon is egyre nagyobb az elismertsége, folyamatosan nő az utánpótlás bázisa, és a szövetség jelenlegi vezetésének köszönhetően a szakmai háttere is biztosítottnak tűnik. Nem csak a féltucatnyi esélyes versenyzőnket támogatják, hanem a fiatal gyerekekkel is foglalkoznak.
Jelenleg Pécsett él. Milyen a helyi sportélet, sokan sportolnak a városban?
A legutóbbi két olimpián szépen teljesítő Bicsák Bence eredményeit mindenki ismeri, és rajta kívül is vannak reményt keltő fiataljaink. Ha az ember kimegy futni, akkor a kedvelt futóterepeken mindig találkozik valakivel. Ha nyeregbe pattan, akkor a kerékpározás közben is összefut másvalakivel. Az uszodába is nehéz úgy lemenni, hogy ne kelljen a pályán osztozni. A mozgáshoz való viszonya a tőlünk nyugatra lévő országoknak még mindig jobb, de azért jó látni azt az örvendetes javulást, ami az elmúlt években nálunk is tapasztalható. Már testnevelőként is azt vallottam, hogy mozgás nélkül nem lehet teljes életet élni. Általában egy óra futás segített a tanórákra, beszédekre való felkészülésben is, utána sokkal átgondoltabban tudtam beszélni és előadni.
Mik a következő nagy kihívások, versenyek, amiket az idén vagy később szeretne teljesíteni?
Május végén újra megcélzom a féltávú Ironmant. Titkos vágyam, hogy ahogyan a jubileumi 40. Vasi Vasembert is megcsináltam, úgy a jubileumi 40. Spar Budapest Maratont is lefutom. A harminc kilométer még mindig megy, de egyelőre nem neveztem be, attól függ, hogyan bírom a még hosszabb távokat is. Emellett jó lenne a szintén a korosztályomba tartozó Gajdos Tomival viaskodni a dobogóért triatlonban és duatlonban is az országos bajnokságokon. A legfontosabb persze, hogy megmaradjak egészségesnek.
